"Már 17 éve focizom. Az első edzésen öt-hat évesen vettem részt. Teljesen új voltam, így nem igazán tudtam, hogy is kell ezt csinálni, de beleszerettem.

Tudtam versenyezni. Képes voltam arra, hogy egyedül sportoljak. Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy megtaláltam a számomra megfelelő sportot. Amikor játszottam, az volt az igazi énem. Ez lehetővé tette számomra, hogy sportoló legyek, és magas szinten versenyezzek.

Amikor SMA-t diagnosztizáltak nálam, nem voltunk biztosak abban, hogy képes leszek-e sportolni. Ezzel a betegséggel születtem; az izmaim idővel gyengébbé válnak, és nagyon nehezebbé válik a nyelés, az evés és az általános feladatok elvégzése.

Nem vártak el tőlem sok mindent az életemben, talán én ezért is akarok mindig többet tenni, és folyamatosan feszegetni a határaimat. Mindig többre szeretnék törekedni és túl akarom teljesíteni az elvárásokat, ez nagyon fontos számomra.

Az édesapám a futballedzőm a kezdettől fogva, így igazából együtt tanultunk. Ő a legfőbb motiválóm, és egyben a legnagyobb rajongóm is. Szuperek voltunk, egy igazi egység. Együtt tanultunk meg focizni, és együtt nyerhettünk négy országos bajnokságot. Most is együtt készülünk az ötödikre, ami két hét múlva lesz. Szóval, ez nagyon klassz.

Minden csapat, amelyben szerepeltem, nagyon összetartó volt, legyen szó a minnesotai klubcsapatról vagy az Egyesült Államok válogatottjáról. A pályán kívül ritkán beszélünk fociról, a legkülönfélébb dolgokról csevegünk. Mi egyszerű hétköznapi emberek vagyunk, akik futás helyett kerekeken száguldunk. Sportoló vagyok, tervező és családszerető ember.

Normális életet akartam, amennyire csak lehetett. A sport, a tervezés és az akadálymentesítés iránt érdeklőm, és nem foglalkozom túlzottan a fogyatékosságommal. Igen, ez nehéz és más, de inkább haladjunk előre és éljük az életet. Beletelt egy kis időbe, mire ezt a szemléletet magamévá tettem, de már itt tartok."